Hiú fiúk

Ki nem látott még olyan fiút (párat közelebbről is ismerünk), aki úgy fél órával lassabban készül el, mint mi? Olyat, aki még visszarohan az ajtóból, hogy belője a séróját? Kell ez nekünk? Ez kell nekünk? Merre tart a világ, hogy már nekünk kell várni a pasikra? Aki pár éve még gondolkodás nélkül felvette harmadnap is ugyanazt az alsógatyát, ma már attól is rosszul érzi magát, ha nem tud napi kétszer zuhanyozni. Folyton gyúrni jár (azaz a konditerembe társadalmi életet élni, hogy közben párszor megemelje a súlyzót), plázákban vásárol, és ő akarja kiválasztani az új függönyt. Páran nem csak az arcukat borotválják, négy méterről bűzlenek valami édeskés, émelyítő kölnitől, hisztirohamot kapnak, ha véletlenül leöntik az új nadrágjukat, úgy járnak, hogy kicsit eltartják maguktól karjukat - hátha így izmosabbnak tűnnek, olyan kemény a sok zselétől a hajuk, hogy meg se éreznék, ha rájuk esne a tetőről egy tégla, de azért nagy terpeszben ülnek le a helyeken, (legalább) ezzel hangsúlyozva férfiasságukat. A társadalmi szerepek mára annyira összekeveredtek, hogy lassan azt sem vehetem rossz néven, ha egy férfi nem enged előre az ajtón. Lassan már az lep meg, ha igen. Nem várom el, hogy mindenhova meghívjon, virágot hozzon, tenyerén hordozzon, nem kell megszerveznie a közös programokat. De miért van az, hogy míg ő persze oda megy, ahova akar, meg hát én is, de azért én hol is vagyok tulajdonképpen? Kivel is? Mikor is jövök haza? Ja, és legyek mindig jókedvű, természetes, okos (de azért ne annyira, hogy komplexusa legyen), vagány, önálló, sportos és elegáns, szép és csinos, 90-60-90, mindig megújuló, de kiszámítható és kiegyensúlyozott, toleráns, ja, és persze szorgos háziasszony. És ő? Hát ő a FÉRFI!